2015. augusztus végén Eurobike-on a kínálatot mustrálva Márton kolléga felemelte az ujját és a Bulls stand felé mutatott. Talán csak véletlenül kötöttünk ki ott, de gyorsan kiderült, lesz itt néznivaló. Az ott töltött pár napra fő célunk leginkább az volt, hogy a 2016-os palettákat szemügyre véve egy kiváló montikkal rendelkező márkát találjunk, ahol az egyéb modellek is vállalhatóak. Igazából leesett az állunk, amikor a közép és felső kategóriás gépeket szemügyre vettük Bullséknál.

És a sor legelején/legvégén ott vigyorgott ez a modell. Az elejében meg ott volt az a furcsaság. Nehéz volt nem észrevenni. A Lauf meg először olyan furcsa…..kinézetre. Majd néztük-néztük, és rájöttünk ez a bicaj ezzel villával valahogy nagyon el lett találva. 15-20 perc után meg már igen-igen tetszett. Általában kétkedéssel fogadja az ember a szuperkönnyű kerékpár-konstrukciókat, vajon valóban használható-e, mire jó igazából. Az elején így voltunk a Black Adder SL-el is, de arra jutottunk, egy XTR-rel, Tune agyas, WTB felnire szerelt géppel nem is lehet gond. És a Lauf az orrában? Izlandi srácok ücsörögtek a hosszú, zord, sötét sarkköri télben, és megfogant bennük az a gondolat, mi lenne, ha jól ismert laprugó rendszert a modern, divatos alapanyagokkal ötvöznék? Lehet, zavarta őket, hogy a hagyományos teleszkópból Izland jellemzően nem mediterrán éghajlatán el-elszökik a levegő, vagy éppen a fagyott szimering engedi az olajat. Néhány év fejlesztés, tesztelés, csiszolgatás után 2013 nyarának közepén kisütött a nap Izlandon, és egyből szerencsét is hozott tulajdonosának, Helgi Berg-nek (nem viccelünk, gugli képkeresőben megtaláljátok a srácot), és megnyerte vele a heidmork-i trail race-t! Ez további lökést adott a fiúknak, így folyamatosan csiszolták, tökéletesítik egy szem terméküket. (Ami igából már vagy hat, mert kerékátmérőkhöz és külső szélességekhez igazított példányokat gyártanak) És a Bulls vállalta, hogy azon kevés nagy gyártó lesz, aki széria modellbe is beépít egy ilyet.

Ez végül annyira sikeres volt számukra, hogy a 2016-os Black Adder Sl modelleket 2015 augusztusára le is foglalták mind egytől egyig. Nekünk meg csak a beletörődés jutott, hogy Kelet-Európába egy sem jut. Aztán egyszer csak jött váratlanul egy küldemény Kölnből, benne ezzel a géppel. Aki meglátta, gyakorlatilag mind a lábai előtt hevert. Jópofa masina. És hogy mire fel vásároltuk? Természetesen maraton versenyzésre! A villa nagyjából félúton van egy egyszerűbb teleszkóp és egy merevvilla között. Így soft terepen történő bicajozásra kiváló, mert az a pár centi mozgást nagyon szépen hozza. Ezzel az attitűddel a magyar maraton pályák 93 %-át le is fedhetjük. És, hogy mit nem szeret? Ha azok a kis kövek és gyökerek nagyok lesznek, továbbá azt sem annyira, ha valamelyik gyors jános-hegyi, 30 fok meredekségű ösvény aljában a derékszögű kanyarban maximális fék-tépés mellett rántod be a fordulóba. Ilyenkor eszembe jut a néhai, 2000-es évjáratú a sid xc villám és a Hope fékem házasítása. Háát, az sem úgy reagált, ahogy az ma elvárható egy 32-es becsúszó és átütő tengely párostól. Azzal anno úgy kanyarodtam a nagy erőkkel terhelt szitukban, hogy befordítottam a kormányt, majd picivel később fordult a kerék is. A második szezon végére meg mentek a becsúszó szárak a kukába. Viszont a kicsi mozgásért és a kisebb merevségért cserébe ez csak 990 g-al terheli le a bringa elejét. Verseny közben pedig rájöttem, ezt a fajta merevségi hiányt sokkal könnyebben el tudom fogadni, csak máshogy kell gondolni a bringa elejére.

Merthogy az éles teszt a Duna-maratonnal érkezett el. Idén csak néhány versenyt teljesítettem, azt is kölcsönbringán, technikai problémákkal, így jó lett volna már végigmenni valahol problémamentesen. És hát teljes volt az izgalom, milyen lesz az első közös móka Bulls pajtással? Már rajt előtt sokan méregették, vajon mi maradt le róla, hogy csak 8.2 kg. Én szóltam előre, pedállal, kulacstartóval ez ennyi. Wtb hibátlanul működik belső nélkül, így a belsők kikerültek, a gyári Thunder Burt-ök meg le, jobban bízom a Speci Control gumikban, ha egy rétegről van szó. Előre Fast Trak, hátulra pedig Renegade, és persze imádkoztam, az eső kerülje el a pályát, mert ami ilyen gyors, az dagonyában biztosan nem lenne jó. Az már csak hab volt a tortán, hogy az elmúlt éveket két tányérral toltam elől, ezen a bringán meg csak egy van. De aki ismer, az azzal nyugtatott, hogy olyan erővel rugdosom a pedált, hogy nem lesz gond a meredekeken se. Hát szerencsére nem is volt. A rajt után a néhány elit menő mögötti népes és erős master 1 vonatban el is foglaltam a helyem. Ebben a grupiban idén versenyről versenyre Bogár Gabi, Zorán, Naszódi Zsolti, Hattyár Dani, és az első technikai problémáig én is ott tekerek.  Természetesen téma volt a bicajom meg persze a villa, én pedig 15 km már úgy éreztem rajta magamat, mintha már rég össze lennénk csiszolódva.

(fotó: Milanphoto)

Mondjuk nem nehéz jóban lenni a 9000-es XTR szériával, úgy dolgozik, mint az álom. Továbbá pozitív csalódást jelentett az is, hogy chainguide vagy egyéb eszköz hiányában sem került le egyszer sem a lánc a hajtómű 34-es gyári tányérjáról, meggyőzően feszít az a hátsó váltó. Pedig sok munkám van benne, hogy verseny közben kíméletlenül gyilkoljam a hajtásokat. Váltás határozott, gyors és precíz, kicsit mintha másolták volna azt a fajta szigorúságot, amit az ember egy klasszikus Campa országúti vagy SRAM XO szetten kap. Amit elsőre talán nem éreztem meggyőzőnek, az a fék, az előző két évben használt 785-ös XT nagyon meggyőzően tette a dolgát, ez meg máshogy működik, más a karakterisztikája. De minden kétséget kizáróan gyönyörű, és ez igaz a teljes szettre.

Közben haladtam is a bicajon, és a szűk mezőnyöm kicsit rostálódott, Dobogó-kő után már csak Gabival és Danival tempóztunk tovább. Olyan meg persze nincs, hogy minden nagyon szép és jó, és az ember a világ legtökéletesebb bicajával teker. Mert 56 km után elértünk a Tetves-árokig Pilisszentkereszt felett, ami egy meredek, hordalékos, köves lejtő. Itt aztán kijött a jó teleszkóp hiánya. Csak pattogtam lefelé, ki is estem a pedálomból, nem találtam a ritmust. Majd a faluban található frissítő utáni meredek emelkedőn tovább folytatódott a szerencsétlenkedés. A köveken csak szenvedtem, nem találtam a ritmust, mire felértünk, a lejtőn és ezen az emelkedőn össze is szedtem 2 perc hátrányt. Kellet egy kis idő amíg ismét jól éreztem magam, de végül az utolsó 20 km már újra jól ment. Előre már nem volt értelme tekingetnem, csak hátra, de megnyugtatóan haladtam, így probléma nélkül megőriztem a 3. pozíciót.

(fotó: Tirszin János)

 A célban pedig lehetett tovább pózolni a Black Adder Sl-el, jó érzések fogtak el, sikeresnek tekintem az első küldetést.  Ami talán legfontosabb: agilis geometria egy nagyon jól eltalált ívelésű K-Force kormány garancia az élménybringázásra.  A sok dicséret mellé a negatívumok sorába talán még annyit felírhatunk, hogy a Tune Schwarzes Stück karbon nyeregcsöve (114 g!!) a karbon pálcás nyereggel igencsak recseg ropog. Eltöltöttem némi időt az optimális csavarnyomatékok felderítésére, így verseny első fele még csendben telt, de a végén már úgy recsegett, mintha egy totális beázás után hajtanék 1000 km-t bele egy megreccsent középcsapágyba. Itt még valamit ki kell találnom a komfort érdekében.